Mint az asztrofotózás minden ágának, a bolygófotózásak is meg vannak a maga kihívásai és a kihívásokra válaszul adott technológiai, módszertani megoldásai. A mély-ég objektumok fotózásában a legnagyobb nehézség a hosszú, akár 20-30 perc hosszúságú expozíciók alatt bemozdulásmentesen követni az égbolt látszólagos mozgását. Szintén nagy feladat a fény természetéből és a technika tökéletlenségéből fakadó zaj csökkentése, pontosabban a jel/zaj viszony arányának maximalizálása. A bolygófotózásnál a tökéletes követés kevésbé fontos, mivel sokkal rövidebb expozíciós időkkel történik a nyers képek rögzítése, viszont a jel/zaj arány növelése ugyanúgy megoldandó feladat mint a mély-ég objektumok fotózása esetén. A megoldás mindkét esetben ugyanaz: növelni az össz-expozíciós időt több nyers felvétel (képkocka) összegzésével. Mivel a bolygók Földről látszó mérete igen kicsi (mindössze néhányszor 10 ívmásodperc), ezért a légköri nyugtalanság okozta torzítás is nagyobb mértékű az objektum és a kép látómezejének méretéhez viszonyítva. A linkelt videón egy 30 másodperces részlet látható abból a nyers felvételből, amiből a kész kép készült. Megfigyelhető, hogy a rövid expozíciós idő miatt mennyire zajos egy-egy képkocka, és hogy a légkör mennyire nyugtalan ekkora nagyításnál:
A teljes felvétel négy perc hosszú, és összesen 27500 képkockából áll, amiből egy célszoftver segítségével a legélesebb 80%-ot illesztettem és átlagoltam össze, amitől az eredő kép jel/zaj viszonya sokkal magasabb lett és a finom részletek is jobban megmutatkoznak.
A Szaturnusz a Naprendszer hatodik bolygója, már az őskorban is ismert volt, mert fényesebb a legtöbb csillagnál, ezért szabad szemmel is könnyen látható az éjszakai égen, elég fényes ahhoz hogy jellegzetes sárga színe feltűnjön a megfigyelőnek, és mivel bolygó, elmozdulni látszik a háttércsillagokhoz képest. Ezen tulajdonságai miatt szinte minden mitológiában jelentős szerepet kapott.
A gyűrűi viszont felfedezetlenek maradtak a távcső feltalálásáig, mivel kellő nagyítás nélkül nem képes az emberi szem érzékelni őket. Galileo Galilei pillanthatta meg őket először, amikor 1610-ben a bolygó felé fordította távcsövét. Sajnos Galilei távcsövének felbontóképessége nem volt elég jó ahhoz, hogy gyűrűnek lássa őket, ezért a bolygó mellett látható két holdnak hitte őket. Christian Huygens volt az első csillagász aki a bolygó körüli gyűrűként írta le őket.
A Napot 29.5 (földi) évente megkerülő Szaturnusz az óriásbolygók, azaz gázóriások közé tartozik. A gázóriások -a bolygó teljes méretéhez képest- kicsiny szilárd maggal rendelkeznek, amit folyékony, fémes hidrogén vesz körül, a fémes hidrogén felett folyékony, molekuláris hidrogénréteg található, ami fokozatosan megy át gáz halmazállapotba ahogy a magasság növekedésével csökken a nyomás, majd egy 1000km vastag, egyre ritkuló gáz halmazállapotú köpeny alkotja a legfelső réteget.
A fotón ez a legkülső réteg látható, mivel optikai tartományban nem tudunk átlátni rajta. A Szaturnusz légköre a Jupiteréhez hasonlóan meglehetősen nyugtalan, sávos szerkezetű, bár a sávok kevésbé kontrasztosak. A Szaturnuszon is ki tudnak alakulni a Jupiter Nagy Vörös Foltjához hasonló méretű viharok, ám ezek sokkal rövidebb ideig tartanak.
A bolygó gyűrűrendszere apró törmelékből áll, amit túlnyomórészt vízjég alkot, és számtalan terelőhold tart egyben. A gyűrűk vastagsága kevesebb mint egy kilométer, szélessége pedig meghaladja a 70000 kilométert is. A gyűrűk keletkezésére több elmélet is van, a két legelfogadottabb szerint a gyűrűk vagy egy korábbi hold maradványai, vagy a bolygó keletkezésekor megmaradt anyagból állnak. Egyelőre nem tudjuk eldönteni hogy melyik a helyes, de amilyen ritkán fotózom a Naprendszer égitestjeit, elképzelhető hogy a következő Szaturnusz-képem leírásában már szerepelni fog a helyes megfejtés....
