A kép közepénél látható két fényes csillag körüli reflexiós ködöt, valamit a tőle balra található legyező alakú részt Johann Friedrich Julius Schmidt az Athéni Csillagvizsgálóban fedezte fel 1861-ben. A kék reflexiós köd az NGC katalógusban két külön objektumként szerepel 6726 és 6727 azonosítóval, míg a legyező alakú köd a 6729-es sorszámot kapta. A legyezőt az R CrA nevű változócsillag világítja meg. A csillag körül, hozzá közel sűrű por- és gázfelhő kering gomolyog, ami időnként jobban, néha kevésbé nyeli el a csillag fényét, emiatt a csillag fényességét változni látjuk. A folyamat mellékhatásaként a csillag tágabb környezetében található anyagra is hol több, hol kevesebb fény vetül, így a legyező is változtatja fényességét. A köd fényességváltozása akár már 24 óra leforgása alatt is kimutatható. Tulajdonképpen egy kozmikus árnyjátékot látunk: a csillagtól távolabbi gázok alkotta vetítővászonra a csillag körül keringő porfelhők mozgó árnyéka vetül. A jelenség érdekes és izgalmas, és szerencsére nem egyedülálló, ezért az északi égbolton is van hasonló objektum, például az Egyszarvú csillagképben található NGC 2261, amit híres felfedezőjéről Hubble változó ködének nevezünk.
Az óriás molekulafelhő egyike a Tejút hozzánk legközelebbi csillagkeletkezési régióinak, belsejében számos újszülött csillag található, melyeket még csak infravörös felvételeken lehet megfigyelni, a látható fény tartományában nem, mivel még, kevés kivételtől eltekintve, nem volt elegendő idejük arra, hogy a körülöttük lévő sűrű felhő anyagát csillagszelükkel szétfújják.
Herbig-Haro objektumok
A molekulafelhő hozzánk közelebbi peremén kialakult csillagokat azonban már megpillanthatjuk. Néhányuknál a forgástengelyükkel párhuzamos irányú, nagy sebességű erősen fókuszált anyagkiáramlás, figyelhető meg. Ezeket a kiáramlásokat a csillagászatban jet-eknek hívjuk. A fiatal csillag körül, a csillagkeletkezés során megmaradt anyag a csillag forgási síkjában a csillag körül spirális pályán zuhan a csillag felé, majd -valószínűleg erős mágneses tér hatására- a keringési síkra merőlegesen a csillag forgástengelye mentén két keskeny nyalábba rendeződve, akár többszáz kilométer másodpercenkénti sebességgel kilökődik. Az anyagnyaláb a környező gázokkal ütközve lelassul és olyan mértékben felhevül, hogy benne a gázatomok ionizálódnak, és az emissziós ködökre jellemző sugárzást bocsátanak ki. Már a XIX. század közepén észleltek ilyen objektumokat, de akkor még nem sejtették, hogy mennyire különböznek a hagyományos emissziós ködöktől. A csillagászok csak az 1940-es években kezdtek felfigyelni ezen különös objektumokra, elsőként 
George Herbig és Guillermo Haro, akikről végül ezt az objektumtípust elnevezték. Ma már több mint négyszáz ilyen objektumot ismerünk összesen, melyekből néhányat sikerült a képen megörökítenem: a hangyász szeme felett halvány piros pontokként megjelenő HH 99, a legyező melletti csiga alakú HH 100, és tőle kicsit lejjebb, piros foltként látszó HH 101.
A hangyász éhen marad
A molekulafelhő és annak különböző részei, beleértve a belőle keletkezett fiatal csillagokat és a Herbig-Haro objektumokat, egyetlen összetartozó egységet alkotnak, távolságuk körülbelül 420 fényév, amivel egyike a Tejútrendszer hozzánk legközelebb eső csillagkeletkezési régióinak. A kép jobb felső sarkában található öreg csillagokból álló gömbhalmaz azonban egy sokkal távolabbi objektum, tőlünk mintegy 28000 fényévre található. A hangyásznak tehát igen nagy távolságot kellene leküzdenie, hogy lakmározhasson belőle...
