A ködöt Edward Emerson Barnard fedezte fel 1883-ban, az NGC katalógusban NGC 281 azonosítóval szerepel, míg a Sharpless katalógusban az Sh2-184 jel azonosítja. A köd a Cassiopeia csillagkép irányában látszik, nagyjából 9500 fényév távolságra a Földtől. Az objektum iránya és távolsága alapján a Naprendszernek otthont adó galaxis, a Tejút-rendszer Perseus karjában helyezkedik el. A köd látszó mérete körülbelül 35 ívperc, ami egy kicsit nagyobb mint a Telehold korongjának átmérője. A köd távolságában ez hozzávetőleg 48 fényév átmérőnek felel meg.
Ahogy az az aktív HII régióknál megszokott, a Pacman-köd is olyan csillagközi gáz- és porfelhő maradványa melyben csillagkeletkezés zajlott a közelmúltban. A frissen született O és B színképosztályú csillagok alkotják a ködhöz tartozó nyílthalmazt, az IC 1590-et. A halmaz csillagainak kora mindössze néhány millió év. A halmaz fiatal csillagai, különösképpen a HD 5005, a halmaz legfényesebb tagja felelős az erős sugárzásért, ami felforrósítja és ionizálja a maradvány gázokat. A csillagok együttes csillagszele óriási buborékot fúj a csillagközi por- és gázfelhőbe. A felhő sűrűbb részei jobban ellenállnak a csillagszélnek, csomókat, úgynevezett Bok globulákat hozva létre. A globulák képesek elnyelni a csillagszelet, leárnyékolva a mögöttük lévő területeket. A kialakuló struktúra a csillagszél forrása felé mutató sűrűbb fejből és mögötte megmaradó ritkább csóvából áll, hasonlóan mint a híres Teremtés Pillérei esetében. Ezek a struktúrák a kép közepétől kicsit balra figyelhetők meg, az oszlopszerű, a kép közepe felé mutató alakzatokként. A köd előterében látható sötét foltok hasonló oszlopok, amiket pont a hosszanti tengelyükkel párhuzamos irányból látunk. A csillagszél keltette nyomás következtében a globulák sűrűsége növekszik, ami kedvező feltételeket teremt egy újabb csillagkeletkezési hullám beindulásához.
