A Cassiopeia-csillagképben található nyílthalmazt (NGC225) Rod Pommier nevezte el Vitorlás-halmaznak, utalva a csillagcsoportosulás vizuális megjelenésére. A halmaz körül rengeteg gáz- és porfelhő található, melynek egy része a közeli halmaztagok fényét visszaverve kék színben ragyog.
A halmazt Caroline Herschel fedezte fel 1783-ban, saját listájára a 11-es sorszámmal vezette be. 1784-ben tévedésből új objektumként ismét felvezette a katalógusába 15-ös sorszámmal. A Cassiopeia-csillagképben található objektum tőlünk kicsivel több mint 2000 fényév távolságban található, ezzel a közeli nyílthalmazok közé sorolható.
A nyílthalmazok kulcsfontosságú szerepet játszanak az Univerzum jobb megismerésében. Mivel csillagaik térben és időben kompakt egységet alkotnak, jó alapot szolgálnak a statisztikai alapon működő mérésekhez. Az időbeni kompaktság (csillagaik nagyjából egy időben keletkeztek) többek között a csillagok fizikai paraméterei és a csillagfejlődés időbeni lefolyása közötti összefüggések feltárásában jelent nagy segítséget a csillagászok számára. A térbeli kompaktság pedig a távolság-meghatározáshoz előnyös igazán.
A csillagászatban a távolságok meghatározása többnyire közvetett módszerekkel lehetséges csak. Közvetett módszer például a standard gyertyák alkalmazása, vagyis olyan objektumoké melyek abszolút fényességét egyéb mérhető fizikai paraméterük alapján számítani tudjuk. Például bizonyos típusú változócsillagok esetében a fényességváltozási periódus hossza alapján számítható a csillag abszolút fényessége. Az abszolút fényesség és a Földről mérhető fényesség különbségéből az objektum távolsága már könnyen meghatározható. Ezeket a közvetett módszereket viszont ellenőrizni és hangolni kell olyan objektumok segítségével, amiknél a távolság közvetlen módon is mérhető.
Közvetlen távolság-mérési módszer például a parallaxis módszer, ami azon alapszik, hogy más-más nézőpontból az objektumok más-más szög alatt látszanak, vagyis a közelebbi objektumok, csillagok elmozdulni látszanak a távolabbi, háttércsillagokhoz képest, attól függően, hogy milyen messze vannak tőlünk, és hogy milyen irányból végezzük a megfigyelést. Minél közelebb van egy objektum, illetve minél nagyobb a két megfigyelés közötti bázistávolság, annál nagyobb az objektum látszólagos elmozdulása. Hagyományosan a Földpálya két átellenes átellenes pontjáról végzik az ilyen méréseket, de a látszólagos elmozdulás még ekkora bázistávolság esetén is csak az ívmásodperc töredéke. (A legközelebbi csillag, a tőlünk négy fényévnyire lévő Proxima Centauri esetében is mindössze 0.8 ívmásodperc.) Két tényező nehezíti a mérést. Az egyik a csillagok sajátmozgása, ami a két mérés elvégzése között eltelt fél év alatt jelentős is lehet, a másik az igen kicsiny szögek mérésének hibái. Mindkét hatás csökkenthető statisztikai módszerekkel, de ahhoz olyan csillagokra van szükség melyekről tudjuk, hogy nagyjából egyforma távolságban vannak tőlünk, és egymáshoz közeli irányban látszanak. A nyílthalmazok csillagai pont ilyenek.
Ha egy nyílthalmaz távolságát sikerül a parallaxis módszerrel közvetlenül megmérni, és találunk benne olyan csillagokat, amik standard gyertyaként közvetett távolságmeghatározást is lehetővé tesznek, akkor a két módszer eredményei összevethetők, a közvetett módszer pontossága ellenőrizhető, hangolható.
A képen megfigyelhető még az egész régiót betöltő sötét gázokból és porból álló ködösség, ami a halmaz közelében kéken ragyogó reflexiós ködként jelenik meg. A reflexiós ködöt a kanadai csillagász Sidney van den Bergh katalógusában a 4-es szám alatt találjuk.
