A Thor sisakja (NGC 2359) egy emissziós köd, amely a Nagy Kutya (Canis Major) csillagképben található, körülbelül 12000 fényév távolságra a Földtől, és mintegy 30 fényév átmérőjű. Közismert nevét a formájáról kapta: alakja félreismerhetetlenül emlékeztet a skandináv mennydörgés-isten sisakjának ábrázolásaira — egy középső buborékból és két oldalán ívelt, szárnyszerű nyúlványokból áll. Más katalógusokban Sharpless 2-298 és Gum 4 jelöléssel szerepel.
A központi csillag: WR 7
A köd hajtóereje a WR 7, más jelöléssel HD 56925, egy Wolf-Rayet csillag, amely a köd közepe közelében helyezkedik el. A Wolf-Rayet csillagok egy ritka és szélsőséges csillagkategóriát alkotnak: nagy tömegű, fejlett csillagok, amelyek életük végső szakaszában járnak, és rendkívül magas felszíni hőmérsékletük, valamint kivételesen erős csillagszelük következtében hatalmas mennyiségű anyagot veszítenek. A WR 7 felszíni hőmérséklete meghaladja a 112000 K-t, fényessége körülbelül 280000-szerese a Napénak, tömege pedig nagyjából 16-szorosa. Kora mintegy 20 millió év, ami nagy kezdeti tömegéből adódóan életének utolsó fejezete.
A Wolf-Rayet csillagok elődjei feltételezhetően vörös szuperóriások vagy fényes kék változó (LBV) csillagok. Ahogy ezek a nagy tömegű csillagok öregszenek, fokozatosan levetik külső rétegeiket. Amikor a Wolf-Rayet fázis elkezdődik, a gyors és erőteljes csillagszél magával söpri a korábbi fázisokban kilökött anyagot, valamint a környező csillagközi anyagot, és így hozza létre a Wolf-Rayet ködökre jellemző buborékszerű szerkezeteket.
A WR 7 sorsa nem kérdéses — élete szupernóvarobbanással ér majd véget, valószínűleg Ib vagy Ic típusúval, ami a következő néhány ezer éven belül várható csillagászati léptékkel mérve. Ha a visszamaradó mag elég nagy tömegű, végső maradványként fekete lyuk keletkezik.
A köd szerkezete és kialakulása
Az NGC 2359 alapvető alakja egy csillagszél által felfújt buborék, de szerkezetének részletei jóval összetettebbek egy egyszerű gömbnél. A tágulási sebesség a köd különböző részein eltérő: körülbelül 10 km/s-tól legalább 30 km/s-ig terjed, amiből a köd korára 78500 és 236000 év közötti becslések adódnak. A köd több száz naptömegnyi ionizált anyagot tartalmaz, és ezernyi naptömeget kitevő ionizálatlan gázt is.
Ami az NGC 2359-et különösen érdekessé teszi az egyszerűbb Wolf-Rayet buborékokhoz, például a Buborék-ködökhöz képest, az egy közeli nagy molekulafelhő hatása. Az táguló buborék és e sűrű felhő kölcsönhatása valószínűleg felelős az aszimmetrikus, sisakszerű morfológiáért és a képeken látható ívelt ütközési lökéshullám-szerkezetért. A köd anyagának egy részén kémiai dúsulás figyelhető meg, amely a csillagbeli nukleáris fúzió termékeire utal — ez azt jelenti, hogy a köd anyagának egy része közvetlenül magából a csillagból származik, nem csupán a felszedett csillagközi anyagból.
Rádióhullámhosszon végzett vizsgálatok a köd körül egymást követő, ütközött molekuláris gázrétegeket azonosítottak. Ezek a rétegek feltételezhetően a HD 56925 anyagvesztési epizódjainak történetét őrzik — nyomok, melyeket koncentrikus, kavargó gázburokként írt bele a csillag a környezetébe, és amelyek mindegyike a csillag fejlődésének különböző szakaszaihoz köthető.
Felfedezés és megfigyelési történet
Az NGC 2359-et William Herschel fedezte fel 1785. január 31-én, 18,7 colos reflektorával. Feljegyzéseiben „széles, kiterjedt ködösségként" írta le, amely nagyjából egy paralelogrammára hasonlít — nem a legköltőibb leírása annak, amit ma az égbolt egyik leglátványosabb objektumaként ismerünk, de érthető a vizuális megfigyelés korlátainak figyelembe vételével. Fia, John Herschel, aki szintén megfigyelte az objektumot, egy fejet és vállakat ábrázoló mellképre asszociált — közelebb járt az igazsághoz, bár a sisak-forma felismerése még váratott magára.
A köd halványabb nyugati részét, amelyet ma IC 468-ként is azonosítanak, csak 1887. február 25-én azonosította önálló objektumként Guillaume Bigourdan francia csillagász, és John Dreyer 1895-ben vette fel az IC katalógusba.
A központi csillag valódi természetének felismerése csak a huszadik század elején következett be. 1917 és 1919 között Francis Pease tanulmányozta a ködöt a kaliforniai Mount Wilson Obszervatóriumban, és ekkor azonosította Wolf-Rayet csillagként a központi objektumot — ezzel az NGC 2359 lett az első Wolf-Rayet köd, amelyet ekként azonosítottak. NGC jelölését John Louis Emil Dreyer 1888-ban kiadott Ködök és Csillaghalmazok Új Általános Katalógusából (New General Catalogue of Nebulae and Clusters of Stars) kapta.
Tudományos jelentőség
Az NGC 2359 a Wolf-Rayet csillagok által formált ködök egyik legtöbbet tanulmányozott példánya, és értékes betekintést nyújt abba, hogyan alakítják a nagy tömegű csillagok közvetlen környezetüket életük végső szakaszában. A közeli molekulafelhő hatása egy újabb dimenziót ad a tudományos vizsgálatoknak: jól szemlélteti, hogyan tudja a helyi csillagközi környezet alapvetően megváltoztatni a csillagszél-dinamika kimenetelét. Szimmetrikus buborék helyett a táguló burok eltorzult és összenyomódott, létrehozva azt a komplex fonalas morfológiát, amely ezt az objektumot vizuálisan oly lenyűgözővé és tudományosan oly értékessé teszi.
Amikor a WR 7 végül szupernóvaként felrobban, a táguló maradvány áthalad majd a sisakot formáló buborékon, és kölcsönhatásba lép azzal az anyaggal, amelyet maga a csillag lökött ki magából az elmúlt évezredek során. Ebből a szempontból a köd nem csupán egy szép látványosság — hanem egy előkészített színpad a látványos fináléhoz.
